Civilizáció-elméleti megközelítések és nemzetközi kapcsolatok

Sáringer János és Marosán Bence Péter (2025) Civilizáció-elméleti megközelítések és nemzetközi kapcsolatok. Business & Diplomacy Review, 3 (1). pp. 176-191. ISSN 3004-0116

[thumbnail of 13 Sáringer János et al.pdf]

Előnézet

Szöveg
13 Sáringer János et al.pdf - Megjelent verzió
Download (1MB) | Előnézet

Absztrakt (kivonat)

A szuverén államok kapcsolatainak különböző elemzési módszerei azóta léteznek, mióta vannak modern szuverén államok, vagy legalábbis azok valamiféle előzményei. Megtaláljuk ezt a modern kor hajnalán Jean Bodin-nél (Hat könyv a köztársaságról, 1576), illetve Hugo Grotius-nál (A háború és a béke jogáról, 1625), de ugyanígy jelen van a probléma Thomas Hobbes századokon át meghatározó művében (Leviatán, 1651), illetve John Locke különböző munkáiban. E tekintetben talán a legfontosabb két további, 20. század előtti fejleményt Immanuel Kant (Az örök béke, 1795), és Georg Wilhelm Friedrich Hegel (A jogfilozófia alapvonalai, 1820) munkái jelentik. A 20. században azután e tekintetben elindult egy folyamatos, és egyre inkább tudományos jellegű építkezés, kezdetben erőteljesen metafizikai jellegű civilizáció-elméleti próbálkozásokkal, amelyek immár nagyobb kulturális alakzatokat és államközi kapcsolatrendszereket tekintettek át, és amelyek közül a legjelentősebb talán Oswald Spengler, A nyugat alkonya c. műve (1918, 1920). Később az ilyen jellegű átfogó kísérletekben a metafizika felhangok egyre tompultak, mint például Norbert Elias A civilizáció folyamata c. munkájában (1939), Arnold J. Toynbee Értekezés a történelemről című 12 kötetes művében (1934‒1961), valamint Henry Kissinger A történelem értelme című dolgozatában (1950), ami az egyik alapja a Diplomácia(1994) című művének. Ezt követően, napjainkhoz közeledve, mind módszerükben, mind szemléletmódjukban az újabb és újabb vonatkozó kísérletek történtek egyre szakszerűbbek lettek (Francis Fukuyama, A történelem vége és az utolsó ember, 1992, Samuel Huntington, A civilizációk összecsapása, 1996, Niall Ferguson, Civilizáció: A Nyugat és a többiek, 2011). Elemzésünkben azt próbáljuk megmutatni, hogy ezek a kísérletek egy jellegükben is folyamatosan változó történelem jelenségegyüttesre próbáltak reflektálni, mindegyiknek van valamiféle, sok esetben (bár nem mindig) egymással is kompatibilis igazságmagja; és hogy a történelemben a racionalizálódás és adott esetben a morális tekintetben is erőteljesebb felelősségvállalás folyamatai, bár nem teljesen egyenesvonalúan, de azért valamennyire érvényesülnek. Emellett a 20. század második felében a nemzetközi kapcsolatok egyes elméletei (realista, neorealista, konstruktivista) is megerősítést kaptak a különböző szerzők műveiben vagy éppen fordítva, az egyes elméleteket használták fel az alkotók.

Abstract

tes have existed since the existence of modern sovereign states, or at least some predecessors to them. We can find it in Jean Bodin (Six books of the commonwealth, 1576) and Hugo Grotius (On the Law of War and Peace, 1625) at the dawn of the Modern Age, but it is also present in Thomas Hobbes’ seminal work (Leviathan, 1651) and in the various works of John Locke. Perhaps the two most important further pre-20th century developments in this respect are the works of Immanuel Kant (Perpetual Peace, 1795) and Georg Wilhelm Friedrich Hegel (Elements of the Philosophy of Right, 1820). In the 20th century we witness the beginning of continuous and increasingly scientific endeavours in this regard, with attempts within the field of civilisation theory, initially of a highly metaphysical nature, now taking into consideration larger cultural formations and inter-state relations, perhaps most notably Oswald Spengler’s The Decline of the West (1918, 1920). Later, in comprehensive attempts of this kind, the metaphysical overtones became more and more muted, as in Norbert Elias’s The Civilizing Process (1939), Arnold J. Toynbee’s 12-volume A Study of History (1934-1961), and Henry Kissinger’s The Meaning of History (1950). Subsequently, as we approach the present, more and more relevant attempts have become increasingly specialised, both in method and approach (Francis Fukuyama, The End of History and the Last Man, 1992; Samuel Huntington, The Clash of Civilisations, 1996; Niall Ferguson, Civilisation: The West and the Rest, 2011). In our analysis, we will try to show that these attempts have tried to reflect on a complex of historical phenomena, which are also constantly changing in character, that each of them has a core of truth, in many cases (though not always) compatible with each other; and that the processes of rationalisation and, in certain cases, even a moderate increase in moral responsibility in history, though not entirely in a straight line, are to some extent prevailing. In addition, in the second half of the 20th century, certain theories of international relations (realist, neorealist, constructivist) were confirmed in the works of various authors or, conversely, theories were used by authors.